Ez egy olyan bejegyzés amit a kialvatlanság és a felnőttkori dackorszak szült. Igen van, felnőttkori dackorszak, hogyne lenne.
Saját esetemből kiindulva -példának okáért- az inzulinrezisztenciával együtt,- diétával/életmódváltással járó “kezdeti” nehézségek is felnőttkori dackorszakot szülnek. Mivel nem ma kezdtem az életmódváltást és azt gondoltam túl tudtam lendülni már a dacoskodáson, ma reggel rá kellett jöjjek nem… dacoskodtam magammal, a világgal szemben, mint régen. Az életmódváltás elején -talán mindegy is hogy IR-es vagy már cukorbetegként kezelt emberről van szó- Mindenki -vagyis a legtöbben biztosan- lázadnak. Lázadunk, mert sokszor belekavarodunk az étkezés szabályaiba az elején, vagy mert rosszabb napunk van stb. és mi is be akarunk kapni egy balaton szeletet vagy bánom is én mit… de ezen túl lehet lendülni, mert az ember lánya/fia megérti, az életmódváltás az Ő és családja érdekét is szolgálja, főleg ha a gyerek/gyerekek a tét.
Aztán megfogan kinek kisebb, kinek nagyobb küzdelem árán a a kis Csoda -vagy Csodák-, szépen egészségesen fejlődik, cseperedik a pocakban. Már itt is akadnak gondok a diéta betartásával, kinek az elején, kinek a végén…Egy ideig szentül meg voltam győződve, hogy akik azt állítják az állapotosságuk elejétől a végéig, hogy szépen, helyesen tartják az előírt diétát azok füllentenek! Nem szándékosan, csak megfelelési vágyból. De nem! tényleg van aki ügyes és tartja, emelem kalapom, mert dicséretreméltó.
Aztán elérkezünk a baba megszületése utáni időszakhoz. Itt járok én most. Két kicsi gyerek mellett néha azt sem tudom hol van a fejem -gyanítom a férjem is így érez- és nem, nem panaszkodok, vállaltuk. De meg kell állapítsam a számunkra helyes életmódot leírhatatlanul nehéz tartani néha napján -nekem mindenképpen-…
Ma körülbelül kettőkor ébredt a 29 hónaposunk -szerencsére nem rendszeres a dolog-, majd a 6 hónapos kis csibe 4:25-kor kelt mert megint megéhezett. Persze a nagyobbik úgy gondolta ami egyedül nem volt móka, ketten már egy csuda jó buli lehet… hát nem tévedett.
A kisebbik manónak felettébb tetszett, hogy ily korai órában nevető partnere van. Én meg csak arra tudtam gondolni, Te jó ég, még csak 4:45 de már éhesnek érzem magam, pedig 10-kor ágyban voltam nyugodt lelkiismerettel kipipált utóvacsorával. 5:30 a gyerekek még mindig nem akarnak aludni, addigra már nem csak éhes voltam de kissé ingerült is mert a nagyobbik még üvöltött is, mivel nem engedtem az abszolút idegesítő hangú zenélő játékot bekapcsolni.
5 óra és végre nagyjából 40 perc popó ringatás után a kicsi aludt. Addigra már mondogattam magamban, megyek és keresek valamit a konyhába ami energiát is ad: sokat és a lehető leggyorsabban, valami édeset, valami cukrosat… egyre jobban izgatta a fantáziámat hogy összesen 4 óra alvásomhoz a “hiányzó hármat” helytelen kajával fogom pótolni, kell az energia.
Még nincs 8 óra végre mind a kettő alszik. Végül nem ettem fehér lisztes-cukros hulladékot, de a saját készítésű teljes kiőrlésű kenyerem mellé lecsúszott egy hatalmas bögre meleg tejeskávé és igen…tejjel… és felemelő érzés volt míg le nem nyeltem az utolsó kortyot is. Ilyenkor eszembe szokott jutni, hogy a férjem lelkesen pakolja a bevásárlókocsiba nekem a jó édességeket én pedig: már reggel vétkezek.
Ilyenkor mindig elgondolkozom, megérdemlem-e ma, hogy megegyem a cukormentes pudingomat?! Feláldozzam a jó édességemet egy amúgy már elrontott napra?! Megérdemlem a Férjemet? Mert bizony mindenben az elejétől támogatott, nem nyafogott az új alapanyagok-ételek miatt, eszi rendületlenül, sőt állítása szerint még szereti is egyik s másikat… én pedig tessék…tessék…
Sokszor hallottam már sorstársaktól akik még nem Anyák, hogy mi az, hogy nem tartom pöpec módon a diétát? Mi az, hogy nem tudjuk tartani? Jönnek az amúgy is háborgó lelkemnek a még nagyobb lelkiismeret-furdalást okozó kérdések, hogy hát csak addig volt fontos míg megfogant és egészségesen megszületett? Hogy cukorbeteg akarsz lenni még “ideje előtt”? Hogy egy amputált végtagú, fél szemre vak anyja akarsz lenni a gyermekeidnek?
Hát nem, nyilván nem, ki akarna? Senki. De nem megy… Sok olyan nap van amikor olyan flottul megy minden -szerencsére ezekből még mindig több van-, kisebb csúszásokkal még az időpontokat is tudom tartani, aztán egy jön egy ilyen és a földre vet minden szempontból.
Aztán mindig megnyugtatom magam: ugyan életem egy van, de nem marcangolhatom magam, mert igazán jól esett egy bögre tejeskávé reggel -és kivételesen nem értem be, a poros kávé és tejszínnel megoldással- már ki tudja hanyadik “alig tudtam aludni éjszaka” után. És félreértés ne essék, senkit de senkit nem buzdítok ezzel a diéta megszegésére:
azért született meg ez a bejegyzés, hátha van más IR-es anyuka aki hasonlóképpen érez. Ha csak egy önmagát marcangoló inzulinrezisztens édesanya is olvassa ezeket a sorokat és megnyugvást adnak Neki soraim:
„ hogy nem, ezzel sem vagyok egyedül”,
már nagyon megérte, hogy most írtam és nem aludtam!
Köszönöm, hogy elolvastad!
Képek forrásai: pixabay.com és giphy.com
köszönöm! Erre a bejegyzésre most találtam rá, IR-es mézeskalácsrecept-kutatás közben. Épp most “(v)étkeztem félre”. Bűntudatom van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. összeszedem magam, holnaptól mérek újra, és percre betartom-ha a két kisfőni úgy engedi. 😀 Neked is kitartás! Üdvözlettel: egy ir-es kétgyerekes anyuka
Kedves Virág!
Köszi, hogy írtál, így legalább már én is tudom, hogy nem vagyok/voltam egyedül és volt értelme írásomnak. Szerintem nagyon jó a hozzáállásod, nincs értelme hibáztatni, marcangolni Magad. Amúgy is az idegeskedést, rosszkedvet a gyerkőcök is megérzik 😀 Kívánok Neked, sok erőt, egészséget és mivel már a nyakunkon van: Kellemes Ünnepeket! Üdv, Zsuzsi