Üdv nálam Colitis, Te fránya!
Nagyon sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e új „barátomról” a Colitisről, aki az inzulinrezisztencia mellett ismét kilökött a komfortzónámból. Már hónapok óta tudom a pontos diagnózist, de én annyira pozitív embernek tartom magam (vagy csak naiv?), hogy szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem új társammal nem igazán lesz dolgom a későbbiek során, így nem is kell róla tudomást vennem!
Tévedtem!
Minden úgy kezdődött, hogy a sebészeten szövettan vétele közben közölte velem az orvos, hogy mivel elég nagy méreteket ölt a terület, ahonnan a szövettanra mintát vesz, szakavatott szemeivel meg is állapítja, ez bizony jóindulatú daganat lesz, DE semmi gond, majd a citológia megírja a tutit. Még mielőtt kiléptem volna a vizsgálóból aggódó, szerető férjemhez és gyermekeimhez, körülbelül ilyen fejet vághattam, legbelül mélyen üvöltve a kérdést, miért én? :
Persze a segítőkész asszisztens Hölgy már ott, nyomban időpontot kért nekem a laborba, hasi ultrahangra, teljes CT-re, no meg persze kolonoszkópiára (éljen!).
Míg vártam a sebészeti szövettan eredményére, az összes, fent leírt vizsgálaton átestem. És itt most meg is jegyzem csupa nagybetűvel: A VASTAGBÉLTÜKRÖZÉS járt a legkevesebb fájdalommal a fentiek közül. Persze, nem elhanyagolható a tény, hogy a szer, amit vénásan megkaptam ki is ütött. Ami viszont fájdalmas utóhangja volt e nagyon fontos vizsgálatnak – vagyis inkább a beadott bódítónak-, hogy a három nap, amíg nem tudtam szoptatni, az akkor még 7 hónapos fiamat, utána már nem is kért több anyatejet… de legalább biztosra kiderült, ott helyben, hogy „csak” colitis lehet.
Talán a sors/Isten nagyszerű játéka, egy hihetetlenül vicces lépés eredménye, hogy bár az inzulinrezisztenciára már rég nem szedek gyógyszert, most egy másik betegség miatt mindennap kell.
Azóta többször is előfordult már, jelentkeznek bizonyos tünetek, bár ezekkel még képes is lennék hosszútávon élni. Mindig arra gondolok, hogy annyi sorstársam van, akinek jóval nehezebb a keresztje, hogy már nem érzem súlyosnak a magamét.
Hogy miért írom meg most mégis, hogy Colitis ulcerosa-t diagnosztizáltak nálam?
Mert kihat az inzulinrezisztencia miatt elkezdett életmódváltásomra. A Crohn és a Colitis egy olyan „nagyszerű” betegség, amelynek a helyes diétája nagyon széles skálán mozog. Vannak alapszabályok, de mégis Mindenkinek ki kell tapasztalnia, hogy mivel árt, illetve tesz jót önmagának.
Szerencsém van, mert úgy néz ki, jól tolerálom a rostokat minden mennyiségben és minőségben – nem is tudom, mi lenne velem, ha nem?-, holott a durva rostokat kerülni kellene. Sőt úgy néz ki, hogy még a zsírokat és a csípős ételeket is – de azért igyekszem kerülni illetve radikálisan csökkenteni mennyiségüket-.
Szerencsém van, mert eddig egyszer volt fellángolásom, ami annyit jelent, hogy a nagyon aktív betegség mellett háztartási keksz, orvos által felírt tápszer és héjában főtt krumplit lehet(ne) enni az első időszakban. Bár napi 20-25 illemhely látogatás mellett volt olyan, aki javasolta, hogy feküdjek be a kórházba, hogy infúzióra köthessenek.
És ott vannak a vizsgálatok. Innentől kezdve rendszeresen kell járnom különböző vizsgálatokra, ezekből egy érinti igazán az étkezésemet, az a vastagbéltükrözés. A kórházba ahova én járok, 48 órával előtte enni már nem szabad, maximum üres levest és gyümölcslevet kortyolgatni, illetve természetesen az orvos által felírt tápszer fogyasztható. Ez az időszak senkinek sem, de egy inzulinrezisztensnek főleg nem könnyű –hát, ha még valaki inzulinos cukorbeteg esetleg-.
Már hónapok óta tudom a pontos diagnózist, de én annyira pozitív embernek tartom magam, hogy szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem új társammal nem igazán lesz dolgom a későbbiek során. Tévedtem… de hiszem, hogy ennél rosszabb nem lesz, ha pedig mégis, ott van az egyik kedvenc idézetem:
„Az Úr mindenkire annyi terhet tesz, amennyit elbír!”
